AKNAMEZŐK ÉS HIDAK A KAMASZOKKAL VALÓ KOMMUNIKÁCIÓBAN

Hogyan fejleszthetjük kommunikációval a kamaszok önbizalmát?

Ugye mindannyian azt szeretnénk, hogy a gyerekeink teljes mértékben kibontakoztassák a bennük rejlő lehetőségeket? A tinédzserek önbizalmának, önértékelésének és önbecsülésének fejlesztése kulcsfontosságú az ő sikerük... és a miénk szempontjából is.

A hétköznapokban hajlamosak vagyunk a gyerekek viselkedésére öröklött mintaként tekinteni. Mintha legalábbis a szemtelenség, a fintorgás vagy a köszönés elmulasztása kizárólag valamilyen genetikai faktor eredménye lenne („ezt biztosan az apjától/anyjától örökölte”). Ezt azonban inkább féligazságnak nevezhetjük, mivel a legtöbb esetben a gyermekek nem öröklik a szülők hozzáállását, hanem a megfigyelt viselkedésüket utánozzák.

A gyermek viselkedése tükrözi a szülők hozzáállását a pénzhez, a kapcsolatokhoz, a valláshoz, a szexhez, a politikához, az érzelmekhez és a teljesítményhez, egyszóval mindenhez. Születésüktől kezdve először megfigyeléssel, másodszor tapasztalattal, és csak harmadsorban tanulnak utasítások által. Ha szülőként nem tartjuk be a közlekedési szabályokat, akkor a gyermekünk sem fogja, ha mindig másokat hibáztatunk a sikertelenségért, akkor a gyerekünknek is ez lesz az első reakciója, ha az első kudarc után feladjuk, esetleg meg sem próbáljuk, hiába igyekszünk majd az ellenkezőjére felszólítani a gyermekeinket.

Sajnos, ahogy a fogyókúra esetén, rapid megoldások itt sem léteznek, de azt biztosan tudjuk, hogy a kamaszokkal való harmonikus kapcsolat kezdete a hatékony kommunikáció!

Ebben a blogcikkben azokat a lehetőségeket szeretnénk megmutatni, amelyek segítenek kommunikációs hidakat építeni a szülők és a tinédzserkorú gyermekeik között, a kamaszok önbecsülése és a kiegyensúlyozott szülő-gyerek kapcsolat elérése érdekében.

Töltsd le a díjmentes Happy Skill E-bookot!

Egy személy pozitív vagy negatív életszemlélete attól függ, hogyan látja önmagát. Ha valaki vesztesként, áldozatként tekint magára, másképp látja a körülményeit és a környezetét, mint az, aki győztesnek látja magát. Alapvetően tehát az önészlelés közvetlenül arányos a teljesítménnyel. Ha megváltoztatjuk a gyermekünk önészlelését, megváltoztatjuk a teljesítményét is... Végeredményben pedig megváltoztathatjuk az életét.

De hogyan csináljuk mindezt? Hogyan változtathatjuk meg tinédzser gyermekünk önészlelését?

Nos, mivel nincs közvetlen hatalmunk a gyermekeink felett (sajnos), szülőként mi ezt kívülről nem igazán tudjuk befolyásolni. De segíthetünk a gyermekeinknek abban, hogy változást érjenek el - önmagukban. Tapasztalataink szerint sok szülő úgy érzi, hogy gyerekei hozzá fordulnak ugyan tanácsért, mégsem fogadják el sűrűn a segítségét például mindennapi kapcsolati problémák, vagy az iskolai stressz kezelésében. Ennek részben az lehet az oka, hogy a szülők jellemzően nem megfelelő eszközökkel próbálják meg gyermekeiket segíteni.

Mit értünk nem megfelelő eszközökön? Bármilyen korosztályról van szó, nehéz elérni, hogy a gyerekek azt csinálják, amit mondunk nekik. A csecsemőkkel még inkább mosollyal, mimikával és érintésekkel kommunikálunk. Inkább nekünk a feladatunk szülőként, hogy szavak nélkül is megértsük, amit kisbabáink szeretnének. A háromévesek éppen a dackorszakot élik, ezért azzal is hibázhatunk, ha „a kilincset túl magasra tettük az ajtón”, a kamaszok pedig imádnak vitatkozni. Nincs az a pénz, hogy végre elismerjék, hogy igazunk van, ráadásul néha úgy érezhetjük, hogy valószínűleg egy eddig ismeretlen, esőerdei törzsi nyelvet beszélünk, amit senki nem ért, de legfőképpen a kamasz gyermekünk nem.

A kamaszok agyában a beszédet megértő központ immunis a szülői intelmekre, a különböző kényszerítő és zsaroló eszközök, mint pl. „nem kapsz zsebpénzt”, „szobafogságot kapsz” vagy a legdurvább: „kikapcsolom a wifit” is csak ideig-óráig nyújt segítséget, ha egyáltalán.

A leginkább zavarbaejtő az egészben, hogy a tinik legalább annyira vágynak a figyelmünkre és a segítségünkre, mint csecsemőkorukban, csak nem igazán tudják a kéréseiket megfelelően közvetíteni. Ranschburg Jenő, a méltán elismert magyar gyermekpszichológus, akinek tanácsain generációk nőttek fel, mondta egy előadásán: „Az agresszió olyan, mint a fregolikabát. Ha kifelé fordítom, erőszak, ha befelé fordítom, szorongás.” Ez magyarázza az egyébként kitűnő tanuló kamasz fiúk agresszív viselkedését, egymás lökdösését, heccelését, szolid lánygyermekek trágár beszédét és kihívó viselkedését vagy a furcsa, bizarr dolgok iránti érdeklődésüket, amivel gyakran megbotránkozva szembesülhetünk. Ezek mind-mind „fedősztorik”. Alibiként szolgálnak, hogy elfedjék velük kétségeiket és gyakran kínzó félelmeiket.

Mivel a tinédzserek viselkedése jelentősen érzelemvezérelt, hajlamosak lehetnek túlzó, számunkra akár érthetetlen reakciókra. Ezért egy tanárral való konfliktus, egy baráttal való összetűzés vagy egy megválaszolatlan üzenet számukra a világ végének tűnhet.

Gyakran előfordul, hogy a szülők ilyen esetekben a saját gyerekkori tapasztalataikra támaszkodva próbálnak a gyerekeik érzéseihez kapcsolódni. Ilyenkor hangozhatnak el azok a mondatok például, hogy „…nekem a Te korodban minden nap be kellett vásárolnom, a tanítási szünetekben pedig dolgoznom kellett a zsebpénzemért. Mégis megcsináltam a házimat, és a barátaimmal is tudtam találkozni, pedig mobiltelefonunk sem volt…”

Amikor ilyen összehasonlításokba bocsátkozunk, és így próbálunk kapcsolódni gyermekeinkhez, a legjobb szándékaink ellenére is kommunikációs zavarokba torkollhat a beszélgetésünk. Mert mit hall meg ilyenkor a gyermekünk?

"Amit mondasz, nem éri meg az időmet vagy erőfeszítésemet."

"Jobb dolgom is van ennél a marhaságnál. Nem érdekel, mit gondolsz, vagy hogyan érzel."

"Nincs értéke igazán számomra annak, amit mondasz. Csak kötelességből ülök itt.”

Regisztrálok a szülői kihívásra!

Mi okozza tehát ezt a kölcsönös meg nem értettséget?

Ebben az életkorban a kamasz gyerekeknek valahogyan le kell válniuk rólunk, a szüleikről, ehhez pedig szükséges, hogy védett környezetben tanulják meg aláaknázni az érveinket. Fel kell nőniük, ehhez azonban az kell, hogy folyton megkérdőjelezzék azt, amit mi, a felnőttek, mondunk nekik. Saját véleményt, saját álláspontot kell kialakítaniuk. Ez nem azt jelenti, hogy nem kérdezik meg a véleményünket, hanem azt jelenti, hogy azért kérdeznek, hogy legyen lehetőségük kétségbe vonni a válaszunkat. A tinédzserek egyébként is mindig bizonyítékot keresnek arra, hogy nem értjük meg őket, és az ilyen példák felhozatala csak megerősíti: nem ugyanazon a hullámhosszon vagyunk.

+1 HAPPY SKILL tipp: beszélgetés és főleg vita közben (a fentiek miatt) SOHA ne mondjuk egy kamasznak azt, hogy: "Értem." Mert erre az azonnali válasz a következő: "Nem, ezt Te úgysem értheted! Hogyan is érthetnéd meg, hogy min megyek keresztül?" Ezután általában elrohannak, és ha lehetőségük van rá, becsapnak maguk mögött egy ajtót. Soha ne mondjuk, hogy értjük – mutassuk meg nekik, hogy értjük.

Jó, de hogyan?

Nagyon egyszerűen. Maradjunk csendben, és ne szóljunk közbe. Ne mondjuk, hogy „mi megmondtuk előre”. Ha elsírják magukat, adjunk egy zsebkendőt. Ha kiabálnak, ne kezdjük el őket fegyelmezni, ne tegyünk szemrehányást (úgysem ér semmit). A hallgatás nem csak hallás. A hallgatás azt jelenti, hogy összpontosítunk, és megpróbáljuk megérteni, amit mondanak. Ez azt is jelenti, hogy megmutatjuk nekik, hogy megértjük, vagy legalábbis megpróbáljuk megérteni, amit mondanak.

Megmutatni nekik, hogy elfogadjuk őket olyannak, amilyenek, mint személy - gyengeségeik, erősségeik és minden nehéz érzésükkel együtt - az első lépés ahhoz, hogy segítsünk nekik elfogadni önmagukat. Így lesz pozitívabb az önbecsülésük és nagyobb az önbizalmuk. Megnyitja számunkra egy igazán értelmes kapcsolat ajtaját a tinédzser életének inspirálásában és befolyásolásában. Kizárólag ugyanis ezek a lehetséges módjai annak, hogy hatást gyakoroljunk a kamaszokra.

+1 HAPPY SKILL tipp: Ne vegyünk semmit sem személyeskedésnek, amit a kamasz mond vagy tesz. Nem ellenünk szól, kamasz gyermekünk vagy tanítványunk nem tervezgette hosszasan, hogy milyen módon fog kiborítani. Ezt spontán módon is tökéletesen csinálja. 😊

Ne feledjük, hogy a legtöbb gyerek nem akar rossz lenni. Sőt a rossz gyerekek mélyen legbelül azt kívánják, bárcsak jó gyerekek lennének. A rossz viselkedés általában egy megküzdési mechanizmus, amit arra használnak, hogy kezeljék saját sebezhetőségüket, negatív érzelmeiket vagy el nem fogadó, szeretetlen otthoni, iskolai környezetüket. És mindeddig még senki sem mondta nekik, hogy másképp is lehet. Vagy mondta, de nem hitt benne igazán, hogy képesek rá. Senki sem tanította meg nekik, hogyan kezeljék ezeket a nehéz helyzeteket egészséges módon. Így végül azt az utat választják, amely a legkevesebb önuralmat igényli.

Ezért a túlélés szempontjából (😊) stratégiailag kedvezőbb és hatékonyabb módszer lehet, ha inkább a következőket alkalmazzuk:

• megértés,

• meghallgatás,

• törődés,

• feltétel nélküli elfogadás.

Első lépés: őszinteség, hitelesség, következetesség!

Jó, ez mindjárt három, ráadásul a három legnehezebb.

Kamaszok társaságában is viselkedjünk természetesen! Csukjuk be a „Mit tenne most egy igazán jó szülő?” című könyvet! Ha folyamatosan megpróbálunk megfelelően "viszonyulni", mert azt gondoljuk, hogy az adott helyzetben biztosan lazának és megengedőnek, vagy éppen ellenkezőleg, határt szabónak és szigorúnak kell mutatkoznunk, már elveszítettük a csatát. A kamaszoknak kitűnő orruk van a mesterkéltség és a természetellenes viselkedés radarozásához.

Tehát a recept: őszinteség, következetesség és önazonosság.

A tizenévesek olyan felnőttet akarnak, aki megérti őket. Az a felnőtt, aki megérti őket, az a felnőtt, aki meghallgatja őket. Az a felnőtt, aki meghallgatja őket, olyan felnőtt, aki törődik velük. Az a felnőtt, aki törődik velük, az olyan felnőtt, aki feltétel nélkül elfogadja őket.

Messze a legnagyobb dolog, amit tehetünk a tizenévesek pozitív önbecsülésének fejlesztése érdekében, ha meghallgatjuk őket. Egy tinédzsernek a feltétel nélküli elfogadás azt jelenti, hogy függetlenül attól, hogy mit tett, mit mond, kicsoda ő, vagy honnan jön, éreztetjük vele, hogy megértjük, nem pedig megítéljük. Tudjuk, ez nem mindig könnyű. Mert emberek vagyunk. Természetes dolog ítélkezni.

Nagyon fontos! Soha ne tévesszük össze a feltétel nélküli elfogadást a cselekvés és a viselkedés jóváhagyásával. Egy tinédzser feltétel nélküli elfogadása nem jelenti azt, hogy el kell fogadnunk a trágár beszédet, tiszteletlenséget, az előítéletességet, a helytelen vagy veszélyeztető viselkedést, netán a lustaságot (esetleg az áldozati kártya kijátszását, amikor az őket érő kritikát követően rögtön „szegény, meg nem értett, elutasított gyermekké” változnak át).

Második lépés: a kognitív empátia fejlesztése

Az agy a serdülőkorban gyorsan fejlődik, ami részben megmagyarázza, hogy a tizenévesek miért élik meg olyan intenzíven a dühöt, a szomorúságot és a frusztrációt. Ezekben a viharos években a hormonok megugranak, a test megváltozik, és a serdülőknek számos társadalmi és tanulmányi kihívás mellett például a kapcsolataik kezelésével is szembe kell nézniük. Meg kell birkózniuk a kortársak rokonszenvével és elutasításával, hiszen nem csak a népszerűtlenség, a népszerűség is okozhat szenvedést, frusztrációt. Ezek az aggodalmak nagyon megterhelhetik a fiatalok érzelmi egészségét.

Amikor a serdülők szoronganak, szülőként hajlamosak lehetünk arra, hogy megpróbáljuk helyettük megoldani a problémáikat, holott a tizenéveseknek valójában arra van szükségük, hogy segítséget kapjanak saját problémamegoldó készségeik kifejlesztésében.

Az önálló problémamegoldó képesség fejlesztésének egyik remek lehetősége a kognitív empátia erősítése. A kognitív empátia lehetővé teszi azt, hogy a kamasz megpróbál a másik szemszögéből tekinteni az adott konfliktusra. Már önmagában az erőfeszítés arra, hogy igyekszünk a „másik székébe ülni” és az ő szemüvegével szemlélni a helyzetet, segít elsimítani a feszültséget. Tehát megpróbáljuk megérteni valaki más szemléletét és azt, hogy ő hogyan látja a világot, még akkor is, ha az érzéseik különböznek.

A 2010-es években az USA-ban és Hollandiában több kutatást végeztek a kognitív empátia hasznának felmérésére. Azt találták, hogy a kognitív empátiakészség kamaszkorban segít szabályozni érzelmeiket, javítja a meghallgatási készséget és erősíti a konfliktustűrő képességet. Azt is megállapították, hogy ezek a készségek segíthetnek a gyerekeknek abban, hogy konstruktívabban dolgozzák fel a szüleikkel való nézeteltéréseket. A tinédzserek stresszével kapcsolatos kutatások azt mutatják, hogy a kognitív empátiakészség segíthet a serdülőknek abban is, hogy felismerjék, hogy az emberek és a helyzetek változhatnak, tehát a kognitív empátiakészség fejleszti a rezilienciát, az új helyzetekhez való a rugalmas alkalmazkodás képességét. A kognitív empátiájuk erősítésével a tizenévesek kialakíthatnak egy érzelmi szünetgombot, amely emlékezteti őket arra, hogy még ha az érzések át is veszik az irányítást, a stresszes körülmények csak átmenetiek.

Ezt a fajta empátiát segíthetünk azzal is erősíteni, hogy beszélgetünk gyermekeinkkel a velük a történtek mindkét oldaláról, azaz igyekszünk támogatni a nézőpontváltást, és erre követhető példát is nyújtunk a beszélgetések során.

Ha például egy tinédzser feldúlt, mert egy barátja nem válaszolt egy sms-re, megkérdezhetjük: "Szerinted mi lehet a gondja?" vagy "Emlékszel, amikor múlt héten nem válaszoltál azonnal, mert dolgozatra készültél?".

Nagyon fontos szülőként azt is megértenünk, hogy bár szeretnénk a probléma hallatán azonnal segíteni, nem kontrollálhatunk minden helyzetet, ami a gyermekünkkel történik, és erre gyakran nincs is szükség. Sokszor előfordul, hogy a kamaszoknak csupán egy értő és megértő fülre van szükségük, és arra, hogy valaki megérti és átérzi a velük történt eseményeket, és megfelelő jelentőséget tulajdonít ezeknek. Hacsak kifejezetten nem kérik, ne kezdjük el kijavítani őket. Ne próbáljuk megmutatni nekik a gondolkodásuk hibáit, ne mondjuk, hogy másik barátokat kellene választaniuk, egyáltalán, hogy meg kellene próbálniuk ezt vagy azt – függetlenül attól, hogy mennyire van igazunk. Hasznos lehet ilyenkor akár rá is kérdeznünk: „a véleményemet is elmondjam vagy meghallgatásra van szükséged”. Fontos, hogy a kéretlen tanácsokkal, az érzelmek vagy események bagatellizálásával nem a problémát fogjuk a gyermekünk szemében lekicsinyíteni, csupán azt érjük majd el, hogy hosszabb-rövidebb időre elvesszük a kedvét attól, hogy hozzánk forduljon a problémáival.

Ezért mindig hagyjuk, hogy a kamasz egyszerűen csak kifejezze magát, az érzéseit, vagy elmondja a történetét, ne keressük a megoldást.

+1 HAPPPY SKILL tipp: Mindig célszerűbb, ha megpróbálunk inkább a tinédzser helyzettel kapcsolatos érzéseire reagálni például a következő mondatokkal: "amikor én is annyi idős voltam, mint te, nekem is nehézségeim voltak a barátaimmal. Zavarodottnak éreztem magam, és nem értettem, miért történik ez velem". Ezek a mondatok inkább emlékeztetik a gyerekeket arra, hogy még ha a technológiai környezet más is, az emberi érzelmek ettől függetlenül ugyanazok. Szülőként úgy tudunk kötődni a gyerekeinkhez, ha ezekre a hasonlóságokra összpontosítunk.

Harmadik lépés: visszatükrözés

Ha azt érezzük, hogy valaki megérti az érzéseinket, az önmagában is megerősíti a vele való kapcsolatunkat, és növeli az önbecsülésünket. Ha ilyesmiket mondunk: "Hú, valószínűleg elég kínosan érezted magad, amikor ez történt." Vagy a megfelelő pillanatban megkérdezzük: "Várj, nem akarlak félbeszakítani, csak meg akarok győződni arról, hogy értem, amit mondasz”.

Ezután saját szavainkkal visszaismételjük, amit hallottunk, még akkor is, ha biztosak vagyunk abban, hogy tudjuk, mit akarnak mondani. A visszatükrözés, az aktív figyelem a valódi meghallgatottság élményét adja a másik félnek. Olyan technika, amely nem csak a tizenéveseknél működik, érdemes kipróbálni és alkalmazni minden kapcsolatunkban.

Nagyon fontos, hogy a másik érzéseire SOHA ne minősítéssel reagáljunk.

+1 HAPPY SKILL tipp: biztosan jónéhányan tapasztaltuk, milyen idegesítő, ha gyermekünk a telefont bújja, miközben beszélünk hozzá. Aki idáig olvasott, megtanulhatta, hogy ezt (is) sajnos tőlünk látták.

Ezért, ha a kamasz (vagy kisebb, netán nagyobb) gyermekünk hozzánk fordul:

• csukjuk be a laptopot

• tegyük le a telefont

• csukjuk be a könyvet

• tegyük félre a papírmunkát... és nézzünk fel. Vegyük fel a szemkontaktust!

Nem biztos, hogy megtehetjük, hogy azonnal abbahagyjuk, amit csinálunk. A szemkontaktus viszont meghatározó a kommunikáció szempontjából, mert a fontosság érzetét kelti a másik félben.

Mindannyian találkoztunk már olyan ügyfélszolgálati munkatárssal vagy eladóval, aki fel sem nézett, amikor megálltunk a pultja előtt. Ez a viselkedés azonnal az elutasítottság és az értéktelenség benyomását kelti bennünk (még akkor is, ha minden empátiánk a fáradt dolgozóé). Szóval, ha elfoglaltak vagyunk, ilyenkor is nézzünk fel, és mondjuk meg, mikor leszünk a kamaszunk számára elérhetők. Azután az Univerzum minden erejével uralkodjunk magunkon, és gondoskodjunk arról, hogy ne lépjük túl ezt a beharangozott időt, mert a kamasz kínosan fog ügyelni rá, hogy az ígéretünk megszegésén kapjon, és a legközelebbi vitában (jogosan) érvként hozza majd fel.

Elsőre talán ijesztően soknak tűnhet az az információmennyiség, amit felsoroltunk a cikkünkben a kamasz gyerekekkel való sikeres kommunikációhoz. Tudjuk azt is, hogy sok mai szülő kevés ismeretet és jó példát látott arra, hogyan érdemes kommunikálni az emberi kapcsolataink során. Éppen ezért tartjuk fontosnak a szülők bátorítását és ötletekkel való folyamatos támogatását. A felsoroltakat tehát ne kötelező feladatokként fogjuk fel, hanem tekintsük őket jó lehetőségnek arra, hogy kamaszainkhoz hidakat építsünk.

Nem szükséges minden ötletet azonnal megvalósítani és a gyakorlatban kipróbálni. A „baby steps”, azaz az apró lépések technikája itt is kiválóan működik. Szóval elég, ha apró lépésekkel haladva, időnként visszaolvasunk, és csak egy-egy technikát gyakorlunk minden héten. Biztosak vagyunk benne, hogy önmagában a szemkontaktus és a hallgatás gyakorlása minőségi változást, kevesebb veszekedést és több megértést fog eredményezni a kamasz gyermekeinkkel való kommunikációban.

Olvasd el többi blogbejegyzésünk is!