HOGYAN ÉS MIÉRT GÁTOLJUK MAGUNKAT ABBAN, HOGY BOLDOGOK LEGYÜNK?

„A boldogság nem attól függ, hogy ki vagy, és mi van a birtokodban.

Attól függ, amit gondolsz.”

Dale Carnegie

A buddhisták szerint mindannyian a boldogságra való képességgel érkezünk a világra, azonban vannak olyan szokásaink, amelyek meggátolják, hogy megtapasztaljuk mindazt a vidámságot, mindazt az elégedettséget, amitől a szó szoros értelmében boldognak érezhetnénk magunkat. Mik azok a boldogsággyilkos szokások, amelyekkel, ha nem figyelünk, csak a boldogtalanságunkat építjük? Kik azok, akik mindenben a boldogságot keresik, mégis csak a boldogtalanságot találják?

Regisztrálok szülői kihívásra!

Akik titokban félnek a boldogságtól – a boldogság hamis mítosza avagy „hátravan még a feketeleves”…

Általános iskolás korunkból mindannyian ismerjük a mondát, ami arról szól, hogyan csapták be a törökök a magyar küldötteket, és cselszövéssel hogyan csalták ki a magyar katonákat a budai várból, hogy elfoglalhassák azt. Ez a monda – sajnos – azt a kulturális kódot erősíti, amely óvva int bennünket attól, hogy beleéljük magunkat egy-egy vidám pillanatba, vagy a megérdemelt elégedettségbe egy-egy sikerünk után. Sokan félnek igazán megélni a boldogság felhőtlen pillanatait, mert azt gondolják, hogy ezeket majd úgyis boldogtalanok követik, mintegy büntetésként. Vannak, akik azt gondolják, minél vidámabbak, égi büntetésként annál szomorúbbak lesznek majd a következő pillanatban, ezért óvakodnak a heves érzelmi reakcióktól, nem merik örömüket kimutatni, hiszen, ha nem szárnyalunk a boldogságtól, utána nem is zuhanhatunk mélyre. Nem hiszik el, hogy a szomorú pillanatok elmúlnak, viszont meggyőződésük, hogy derűre mindig jön ború.

Akik mindig attól félnek, hogy „elkiabálják”

Ez a "minek is reménykedjünk" – jelenség, a mágikus gondolkodás egy formája. Azt hisszük, hogy ha előre vagy túl korán, még a teljes befejezés előtt örülünk valaminek, akkor ezzel el is átkozzuk. Hiába érezzük, hogy egész jól sikerült a vizsga, inkább nem is merünk gondolni a siker lehetőségére sem. Inkább azt hajtogatjuk, hogy „úgysem fog sikerülni”, mert így pozitívan csalódunk, ha végül jó lesz az eredmény. Ilyenkor gyakran ahelyett, hogy izgatottak lennénk, inkább megrémülünk: „Mi van, ha valami rosszul sül el?”. Nem merjük megengedni magunknak az izgatott várakozást, a helyét átadjuk az aggodalomnak és a szorongásnak, ez pedig rengeteg energiát emészt fel. Olyan sokat, hogy végül talán nem is tudunk már örülni még a sikernek sem, hiszen olyan sok körömrágás és idegeskedés előzte meg. Ki akarná megismételni? Ha annyira félünk a negatív érzésektől, a kudarctól és a csalódástól, hogy inkább lemondunk a csodálatos, várakozással teli pillanatokról, boldogságunkat ássuk alá.

A boldogságot nem években, hanem pillanatokban mérik. Senki sem emlékszik egy boldog évre, de néhány igazán boldog pillanatot mindenki fel tud idézni. Ezeket kell gyűjteni és minden nap tudatosítani. Minél több alkalmat találunk arra, hogy napi szinten boldogok legyünk, annál inkább képessé válunk elviselni a reményeink szertefoszlását, amikor néha ez bekövetkezik.

Akik mindenhol veszélyt keresnek

Ők azok, akik a nyaraláson sem tudnak kikapcsolódni, folyton a rendőrségi híreket olvassák, és fejből tudják a bűnüldözési statisztikákat. Biztosan kiszúrják a legnagyobb sikerfilmben is a dramaturgiai hibákat, és úgy indulnak el nyaralni, hogy nem visznek váltás fürdőruhát, mert „úgysem lesz strandidő”. Belőlük lesz az a szülő, aki az oviba garnitúra ruhával érkezik minden nap, mert „mi lesz, ha sáros lesz a gyerek”. Kiránduláson viszont érdemes melléjük ülni, mert mindig van náluk nedves törlőkendő, papírzsepi és egy plusz esőkabát.

A boldogságot természetesen nem a csomag papírzsepi rontja el, hanem az, ha túlságosan kontroll alatt szeretnénk tartani minden eseményt, és folyton azon agyalunk, hogyan küszöböljünk ki minden lehetséges bökkenőt ahelyett, hogy csak élveznénk a pillanatot, és hagynánk az eseményeket spontán megtörténni. Ha állandóan a problémákra és lehetséges nehézségekre koncentrálunk, akkor egészen biztosan meg is fogjuk ezeket találni.

Akik elégedetlenséggel motiválják magukat

Azt gondoljuk, a sikernek mindenki örül, és irigyeljük azokat, akiknek - látszólag legalábbis – minden úgy alakul, ahogy eltervezik. Felveszik őket az egyetemre, sikerül a nyelvvizsgájuk, a leggyorsabban futják le a maratont. Talán nem is gondolnánk, hányan vannak közülük, akik saját sikereik láttán nem éreznek elégedettséget, egyszerűen csak tesznek egy pipát a listájukra, és mennek tovább a következő feladatra, hogy azt is teljesítsék.

A maximalizmust pozitív jellemvonásnak tartjuk, pedig a maximalistáknak ebből a tulajdonságukból kevés örömük származik. Folyton elégedetlenek a teljesítményükkel, és meggyőződésük, hogy semmi extra nincs abban, amit csinálnak, mert arra bárki képes. Ha országos bajnokságot nyernek, ki sem teszik a serleget, hiszen nem világbajnokok. Ha az olimpián győzedelmeskednének, akkor is találnának indokot, ami miatt nem érdemelnek elismerést. Legnagyobb motivációjuk az elégedetlenség, és folyton újabbnál újabb kihívások elé állítják magukat, hátha egyszer azt érzik végre: „megcsináltam”. Ez azonban nagyon nehezen elérhető, hiszen ők többnyire hiperkritikusak magukkal (és környezetük legnagyobb bánatára: másokkal is). Aki elégedetlenséggel motiválja magát, az gyakran „multitaskingol”, ami lehetővé teszi, hogy soha ne is lehessen megállni és örülni egy-egy feladat elvégzésének, hiszen mindig van egy következő, „van másik”.

Irigykedés és hasonlítgatás

Az irigységet gyakran csak negatív jelzőkkel párosítjuk, pedig pozitív módon is szolgálhatja a fejlődésünket. Semmi gond nincs azzal, ha azért dolgozunk szorgalmasan, mert mi is vágyunk a jobb életszínvonalra, külföldi nyaralásra vagy gyorsabb kocsira. Esetleg mi is szeretnénk elérni az ideális testsúlyt, mint a sportolók a magazinok címlapján, és ennek érdekében mi is odafigyelünk az étkezésünkre, és edzeni kezdünk.

A problémát két tényező hiánya okozza. Egyrészt, ha motivációnknak nincs belső hajtóereje, vágyaink nem belülről meghatározottak, hanem egész életünkben csak a társas nyomásnak engedelmeskedve hajszolunk egy érzést vagy utánozunk egy olyan életmódot, amely messze nem felel meg élethelyzetünknek, érdeklődésünknek, vagy lehetőségeinknek.

Boldogtalanságunkat ennél csak az fokozza jobban, ha otthon ülve, saját kanapénkon frusztráljuk magunkat mások örömével vagy gazdagságával abban a hitben, hogy mindezért az ismeretlen másoknak biztosan nem is kellett tenni. Ez a felfelé hasonlítgatás nagyon káros formája az irigységnek. Ez a romboló forma kizárólag a negatív gondolatok, az elégedetlenség és a csalódottság hármasát termeli ki, amely ellehetetleníti, hogy tettrekész vagy kirobbanóan energikus tudatállapotba kerüljünk, felkeljünk a fotelből, és elinduljunk megvalósítani a saját céljainkat.

A tudósok a kevésbé szerencsés emberekre való tekintést lefelé irányuló összehasonlításnak nevezik, amely viszont számos lehetőségét rejti a boldogságunk kiaknázásának. A lefelé irányuló összehasonlítás boldogító hatásának igazolására a kutatók egy kísérletben megkértek néhány embert, hogy ötféleképpen fejezzék be azt a mondatot: "Örülök, hogy nem vagyok..." Másokat pedig arra kértek, hogy fejezzék be ezt a mondatot: "Bárcsak...".

A kísérlet elején és a végén mindkét csoport tagjait megkérdezték, mennyire elégedettek az életükkel. Az elégedettségi mutatók jelentősen nőttek az „Örülök…” csoportba tartozó személyek esetében, míg azon személyek esetében, akik csak a vágyaikat fogalmazták meg, jelentősen csökkent az élettel való elégedettség mutatója. Tehát a hála kifejezése kiemelkedő jelentőségű a boldogságunk szempontjából.

Happy Skill E-book letöltés

A fejed tele van negatív gondolatokkal

Sokunknak tele van a feje szégyennel, önváddal és bűntudattal. Egyfajta láthatatlan, belső kínzókamrát működtetünk, ami ellen gyakran nem találjuk az ellenszert, nincs szabadulás. Martin Seligman, aki sokat foglalkozott a boldogság kérdésével, azt mondja, ezek a negatív gondolatok olyanok, mintha egy külső személy mondaná ki őket, akinek a küldetése az, hogy hogy megkeserítse az életüket. Ő azt tanácsolta a klienseinek, akikkel együtt dolgozott, hogy próbáljanak egy nevet adni ennek az elképzelt személynek, igyekezzenek ezt a belső hangot megszemélyesíteni. Ez a technika távolságot teremt köztünk és a negatív gondolkodás között, így kevésbé képes bennünket irányítani.

Elcsépelt, de nagyon is érvényes igazság: „amire fókuszálsz, az fog nőni.” Ha csak a hiányosságaidra, gyengeségeidre, sérelmeidre fókuszálsz, egy idő után nem „férsz” hozzá máshoz.

Minél közelebbről vizsgálod a történéseket, annál jobban betöltik a látómeződet. Egy kis katicabogár is óriásira nőhet a szemedben, ha nagyon közelről nézed. Ugyanezzel a „technikával” lehet apró akadályokat hatalmas problémává növeszteni, a bolhából elefántot csinálni.

Ha egy probléma megoldhatatlannak, egy képesség fejleszthetetlennek tűnik, érdemes mikroszkóp helyett helikopterre váltani, és messzebbről, felülnézetből rátekinteni a helyzetünkre.

Gyakran magunkkal vagyunk a legkeményebbek, ezért az is segíthet, ha megkérdezzük: "Ha ez egy baráttal vagy szerettünkkel történne, ha ő lenne, aki ezt a hibát elkövette, hogyan reagálnék rá?" Ezután írjuk le vagy mondjuk el magunknak a vigasztaló mondatokat.

Folyton újabbnál-újabb dolgok után vágyakozol

Vágyni valamire sok esetben nagyon motiváló lehet. Folytonos vágyakozásunkkal azonban csak a vágyakozásban és a sóvárgásban szerzünk majd gyakorlatot. Viselkedésünkkel egyfajta állandó akarást, belső hiányérzetet hozunk létre. Ez a tátongó üresség a lelkiállapotunkat instabillá teszi, ez viszont rossz érzés, így igyekszünk a stabilitást mihamarabb helyreállítani. Képzeljük el ezt úgy, mint egy tornyot, amit alulról úgy próbálunk építeni, hogy el akarjuk kerülni, hogy a teteje ledőljön. A falakat mindig tartanunk kell, ezért messzire nem mehetünk az épülettől, így a hozzánk a legközelebb lévő téglákat igyekszünk elérni. Mik lehetnek ezek? Egy kis nasi, egy új cipő, valamilyen ruhadarab, könyv, stb., azaz többnyire valamilyen megvásárolható tárgy. Ha a leggyorsabban elérhető eszközökkel, boldogság-tárgyakkal igyekszünk a lelki békénket megőrizni, garantáltan kudarcba fullad majd a próbálkozásunk, hiszen a világ összes tárgyát nem tudjuk megvásárolni. Mindig lesz olyan, amilyen még nincs a szekrényben.

Érdemesebb ehelyett kissé távolabb állni a tornyunktól. Lehet, hogy össze fog dőlni, de ha vállaljuk a kockázatot, a következő építményünk stabilabb és erősebb lehet, ha újjáépítjük.

A sérelmeiden rágódsz

Egyikünk sem jut át az életen anélkül, hogy megtapasztalná a mások által - szándékosan vagy nem szándékosan - okozott sérelmek csapásait és nyilait. Megsérülhetünk elhanyagolás, érzelmi, fizikai vagy szexuális bántalmazás, gondatlanság, cinizmus, elhagyatottság révén - az emberi lények egymásnak okozott sérelmeinek listája abszurdan hosszú. Ezek a sebek valódiak, és a mi fájdalmunk is az. Szükségünk van arra, hogy fájdalmunkat lássák, érezzék, meghallgassák, és sebeinket bekötözzék. A gyógyuláshoz időre, figyelemre, együttérzésre - és gyakran szakmai segítségre - van szükség. Ellenkező esetben addig halmozzuk a hátunkra a múltbéli sérelmek és bánatok súlyát, amíg a teher olyan nehézzé nem válik, hogy a harag mozdulatlanná tesz bennünket.

Ha nem akarjuk az életünket keserűséggel vagy vádaskodással tönkretenni, akkor minden nap - tényleg minden nap - a sérelmeink helyett arra érdemes emlékeztetnünk magunkat, hogy mi az, ami igazán fontos nekünk. Ahhoz, hogy félre tudjuk tenni a fájdalmat, a gyógyulásunk egy bizonyos pontján, szükségünk van arra is, hogy megbocsássunk. Nem a másik félnek, hanem magunknak. A saját döntéseinkért, amik (kevés tragikus kivételtől eltekintve) minden valószínűség szerint legalább olyan mértékben hozzájárultak a következményekhez.

Nem lehet egyszerre keserűnek és boldognak lenni; a keserűség arról szól, hogy furcsa módon, de örömünket leljük a sebeink simogatásában, annyira beléjük burkolózunk, hogy ezek tükrében szemléljük önmagunkat.

Az egyik módja a kezdésnek az, hogy felismerjük, hogy van választásunk: vagy megrekedünk és boldogtalanok leszünk, ami garantált, amíg ragaszkodunk a nehezteléshez, vagy megbocsátunk helyette.

Kezdetnek tegyük fel a kérdést:

“Inkább megtartom ezt a haragot, vagy inkább boldog leszek? Inkább megbocsájtanék vagy boldog lennék?”

Hiszel az igazságos élet mítoszában

Az élet nem igazságos. Számtalan ember önhibáján kívül súlyosan megbetegszik vagy megsérül. Vannak, akik földrengés, tornádó vagy más természeti csapás miatt veszítik el az otthonukat. Vagy a munkájukat. Mindenféle nehéz, fájdalmas vagy tragikus dolog történik olyan körülmények miatt, amelyekre nincs ráhatásunk. Ha a boldogságunkat az élet igazságosságára alapozzuk, akkor nyomorúságra vagyunk ítélve. Nagyon kevesen élnek le egy életet anélkül, hogy a véletlenszerű események ne súlytanának le rájuk, függetlenül az anyagi helyzetüktől, társadalmi rangjuktól, ismertségüktől.

Az ilyen események okozta fájdalom és felfordulás kezelése elég nehéz anélkül is, hogy azt az elvárást támasztanánk, hogy az élet ne bánjon velünk így. Pedig amikor ilyen dolgok történnek, az sosem személyes. A világ nem azért van, hogy átverjen minket. Amikor elvárjuk vagy arra számítunk, hogy az élet igazságos legyen, akadályozzuk a megoldás és/vagy a gyógyulás felé vezető folyamatot, és ezért megrekedünk, és nem fejlődünk.

Yalom, a híres amerikai pszichiáter azt mondja, hogy a leghelyesebb, ha tudomásul vesszük, hogy az életünk, és benne minden: múlandó. Ezért fontos, hogy addig értékeljük mindazokat, akik körülvesznek bennünket, és mindazt, amit elértünk, amíg még lehetséges.

Szóval mit is tegyél, ha boldog akarsz lenni?

Bizonyos értelemben a boldogság úgy határozható meg, mint a teljes szívvel való hajlandóság arra, hogy keressük és megtaláljuk a fejlődésünket szolgáló nyitott ajtókat, újra és újra, egész életünk folyamán.

A boldogságunk abban rejlik, hogy észrevegyük, amikor arra kér az élet, hogy ne bámuljunk reménytelenül tovább a reménytelen és elérhetetlen célokra, a zárt ajtókra, hanem most azonnal keljünk fel a kanapéról, tekintsünk körbe, és keressünk gyorsan egy nyitott ajtót.

Megnézem a Happy Skill módszert